[ Nincs kedvem kommentálni. Iszonyú hosszú írás. Respect, ha az egészet elolvasod. Egy kis infót azért még ide vések. Jelenleg Dani facebookos borítóképén ez a szöveg áll: "Igen, szingli vagyok. És kurvára le kell nyűgöznöd ahhoz, hogy ez változzon." ]

[ Előzmény bejegyzés ide kattintva ]

Az alábbiakat írta: "Dani"

Nem is tudom, hol kezdjem, talán a legcélszerűbb az elején. 2013. május 25-e egy átlagos reggelnek indult. Szép, tavaszi szombat volt, elég élénken belevésődött az emlékezetembe. Éppen a reggeli kávémat ittam, amikor fél 8 körül kaptam egy üzenetet, egy igen kedves, és szép lánytól. Egyből megfogott a személyisége, és külseje. [A Világ Legjobb Emberismerője díj – gratulálok!] Abban a pillanatban eldöntöttem, Őt szeretném a páromnak.

Természetesen elkezdtünk beszélgetni, bár akkor még reménytelennek tűnt a helyzetem, nem is a távolság miatt. [Előzmények: katt ide!] De én, mint az óta egyszer sem, nem adtam fel. Bíztam a csodákban, bíztam abban, hogy az enyém, lehet a szíve, és talán elnyerem a tetszését is. Nos, körülbelül 2 hete kellett várnom, mire az Isten megsegített, és beteljesült az álmom, a Párom kimondta azt a szót, amit az óta több ezerszer: szeretlek. [Szerintem az 1-2 hetes szeretlekeknél nincs értéktelenebb, de ez még rátesz egy lapáttal!] Mondanom sem kell, én akkor hatalmas extázisba estem. Egy keddi nap volt, és emlékszem az esettel kapcsolatban egy másik emlékezetes történetre: éppen szilvás gombócot ettem, amikor a Párom megírta, hogy szeret, és járni szeretne velem. Én annyira megörültem a hírnek, hogy félrement a kaja, és anyámék megjegyezték: nem tudsz normálisan enni?

Nos, teltek a napok, és egyre jobban megszerettem a Párom. Nem zavart a közel 8 év különbség, se a 200 km fizikai távolság, nagyon megszerettem a lányt, és rendkívül jó benyomást tett rám. Néha sajnos a Párom részéről felvetődött a szakítás kérdése, elsősorban a távolság miatt, de én mindig, és azóta is kötöm az ebet a karóhoz: én nagyon szeretem Őt, nem fogok lemondani Róla, és tartom magam ahhoz, amit több százszor megígértem már: a halálomig szeretni fogom Őt, türelmesen várni fogok Rá! 22 évig nem is ismertem Őt, tehát pár hónap, vagy pár év várakozási idő számomra nem akadály, hűséges, és kitartó típus vagyok.

Teltek, múltak a napok, dúlt a szerelem, amikor egy napon, arcon csapásszerűen kaptam a hírt: a Páromnak baj van a szívével, ráadásul csak hónapjai vannak hátra. [Áh! Uh! Jajj. Végem.]

Emlékszem, boltba mentem, mikor a Párom mesélte a dolgot, én alig tudtam visszatartani a könnyeim az utcán, nagyon el voltam keseredve, és hatalmas fájdalom nyomta a lelkem, több éjszakán keresztül nem tudtam aludni, reggelenként úgy néztem ki, mint akit frissen mostak.

De ami a legfontosabb, a remény mindig élt a szívemben, hittem abban, hogy a párom meggyógyulhat, és mi majd évek múltán együtt, és boldogan fogunk élni. A Párom nagyon sajnált engem, Ő látszólag próbált belenyugodni a történésekre, és egy igen meglepő dolgot kért tőlem: hogy ha ő nem lesz, keressek majd mást, és majd egy másik lánnyal legyek boldog. Nos, én erről hallani se akartam, hiszen, nagyon szerettem, és szeretem is a párom, és mint már mondtam, én tiszta szívvel bíztam a csodában.

Teltek múltak a hetek, sokszor sírva, néhányszor pedig mosollyal a számon aludtam el, hiszen büszke voltam, és vagyok is, hogy milyen kitartó, kedves párom van, és nagyon szeretett engem, és engem jobban sajnált, mint saját magát. Aztán robbant a bomba! Éppen a sógorommal beszéltem, amikor kaptam a hírt: a Szerelmem kórházba került. Ami ezután következett, szinte filmszerű. Teljesen elment belőlem minden életerő, nem voltam magamnál, szinte nem kaptam levegőt. Közben a sógorommal tartottam a kapcsolatot, aki nyugtatott engem, és folyamatosan tájékoztatott az eseményekről. 

Fél 11 után 3 perccel összeestem. Lelkileg, és szó szerint is. Hiába próbálták négyszer újraéleszteni az én Párom, meghalt, és a gépekről is lekapcsolták. Ebben a pillanatban én összerogytam, még el is ájultam (ezt csak pár hete mertem elmondani a páromnak, hiszen nagyon féltem Őt). Aztán meg történt egy hatalmas, számomra a mai napig csodálatos dolog: a Szerelmem felébredt, az orvosok ledöbbentek, hiszen nem nagyon láttak előtte ilyet. Jellemző az önzetlenségére, hogy engem keresett, „Hol van a Babucim?”, és mikor először írtam neki az eset után, azt kérdezte, hogy én jól vagyok e. Én, azon a napon megfogadtam, hogy örökké kitartok mellette, jóban-rosszban, együtt fogunk majd élni, mint egy család, és teljesíteni fogom egy nagy álmát: meg fogom „ajándékozni” egy babával. Egyébként erre az időre tehető, hogy nem hivatalosan kitűztük az esküvőnk távoli, ám igen reális dátumát: 2018. 05. 25 (a megismerkedésünk 5. évfordulója). Érdekes dolog, de én nem is nap, hanem másnap döbbentem meg lelkileg, amikor ráeszméltem: Úristen, csak egy hajszálnyira voltam attól, hogy elveszítettem a Párom.

Pár nap után megnyugodtam, hiszen reméltem, és tudtam: a Párom nagyon szeret engem, a szerelem mindent legyőz, és mi nagyon boldogok leszünk együtt. Épphogy megnyugodtam, egy újabb katasztrófa történt: egy démoni erő megtudta, hogy mi együtt vagyunk, és megfenyegetett engem, hogy komoly következményei lesznek, hogy ha nem hagyom békén a lányát (nem tudom, hogy meri annak nevezni…), és számíthatók a legrosszabbakra. Megijedtem. Nem is azért, mert a hűvösre kerülhetek, hanem azért, mert tudtam, hogy a Szerelmem szeret, és ha velem történne valami, nem tudnék Vele kommunikálni. Kétségbeesésemben a Sógoromnak írtam azonnal, hogy segítsen, mert nagyon rosszul lettem akkor. Sokáig nem mertem elmondani, de én akkor olyan rossz bőrben voltam, hogy 196/106 lett a vérnyomásom, és körülbelül 1 órán keresztül nem kaptam levegőt. Nos, szerencsére a Sógorom hatalmas arc, azóta is sok mindenben segít, és megnyugtatott: nyugodjak meg, el fogja intézni a dolgot, ezt a szerelmet senki nem fogja szétrobbantani.

Egy keddi napon történt egy újabb fordulat. A Párom, akinek én mindennél fontosabb vagyok, megkérdezte, kitartok e mellette, hiszen szeretné, ha a kapcsolatunk nem az egészségem rovására menne. Nos, nem volt kérdés: én természetesen tűzön-vízen át kitartok mellette, és kitaláltam: jobb lenne, ha csak a démon nem tudná, hogy én még létezek.

A most következő rész kicsit „mókás”: a Szerelmemmel „megrendeztünk” egy álszakítást, amit Ő elmondott, és megmutatott a démonnak, és a Babám készített egy újabb profilt, ahol a továbbiak zavartalanul tudtunk beszélni. Nos, jó ideig nem is buktunk le, de sajnos ez nem tartott örökké. Egy kis ugrás a történetben -mivel a következő hónapok szinte gond nélkül zajlottak bimbózó szerelmünkben- amikor is megint robbant egy bomba! Pár besúgó rájött a turpisságra, és a Szerelmem megint meg lett fenyegetve: ha nem tilt le engem, bajok lesznek. Talán mondanom se kell, ezt az akadályt is legyőztük, hiszen rajtunk nem tudnak ki fogni jött-ment senkik! Azóta se volt komolyabb problémánk.

Aztán szeptemberben kis híján tragédia történt. Sajnos egyre nőtt rajtunk a nyomás, és mivel a Párocskám eléggé megviselte pár dolog, a kilátástalanságban a nevem felvéste a karjára úgy, hogy majdnem elvágta az artériáját, és több hétig szorítókötést kellett hordania. Pár napja beszéltünk a dologról, és mivel nekem lelkiismeret furdalásom volt, én közel egy napim egyáltalán nem tudtam enni. A Párom nem haragudott rám, a Sógorom se, megértettek engem, és nem is hibáztattak. Örök hála nekik.

Október egyik napján nem írt a Párom. Mivel tudtam, és tudom is, hogy Ő nagyon szeret engem, és nagyon fontos vagyok neki, sejtettem, hogy baj történhetett. Sajnos a Picim szíve rakoncátlankodott megint, és ez miatt nem tudott írni, amit én másnap tudtam meg. Hogy miért másnap? Az ok igen egyszerű: tudja, hogy nekem se a legjobb a vérnyomásom, és nem akart terhelni feleslegesen. Ismét csak ennyit tudok mondani: egyem az önzetlen, arany szívét!

Pár nappal később az én Drágám ismét kórházba került. Délután óta vártam a Kicsim üzenetére, amikor is 19:37-kor jött a Sógortól egy üzenet, az alábbi kezdettel: „nem is tudom, hol kezdjem…” Mindjárt tudtam, hogy baj van. A Picim ismét kórházba került, és kiderült, hogy komoly gondok vannak. Szívzöreje van. Nagyon megijedtem ismét, közel egy órán keresztül sírtam. Ismét a Drágám nyugtatott, hogy nem lesz semmi baj, ezt a problémát is le fogjuk küzdeni, mint a többit. Mivel számomra az Ő szava szent, így én is megnyugodtam.

Szerencsére az utóbbi hetekben elkerültek minket a komolyabb betegségek, és egyéb bajok. A meghatározó események közül egyet mindenképpen szeretnék még megemlíteni. Pontosan 2 héttel ezelőtt volt egy kisebb nézeteltérésünk, aminek sajnos majdnem kenyértörés lett a vége. Nagyon megijedtem akkor attól, hogy elveszítem a Párom, és magamra maradok, de több órán át tartó, kitartó fáradozás és kemény munka eredményeként sikerült megmentenem a kapcsolatunkat! Egy pillanatra se mondok le Róla, és abban a közel 3 órában is így tettem. Emlékszem, mikor picit reménytelennek tűnt a dolog, a Párom megkérdezte: Te nem átkozod a napot, amikor megismertél? Nos, én annyira kitartóan, szinte fanatikusan [úgy-úgy] és megszállottan szeretem, hogy sose tudnék lemondani Róla, sose tudok haragudni Rá! Szerencsére megmenekült a kapcsolatunk, aminek én a legjobban örülök az életben. Hiszen nekem Ő jelenti az életet. Pont 6 hónapja szeretem, imádom Őt, szinte rajongok Érte. Ha én Őt elveszíteném, az nekem egyet jelentene a halállal. Nos, itt kitérnék még egy fontos dologra. Egy ember megjegyezte, hogy én fenyegetőzni szoktam azzal, hogy ha ne adj Isten vége lenne a kapcsolatunknak, túltennék magamon és meghalnék. Nos, ez nem egy gyerekes fenyegetés. Én annak idején, 2013.07.25-én véglegesen megígértem magamnak és a Kicsimnek, hogy életem végéig szeretni fogom, nem fogok lemondani Róla, és idővel családot fogunk alapítani. Attól kezdve is tartom magam ezen ígéretemhez. Ahhoz, hogy én a sírig fogom szeretni, kitartok mellette jóban-rosszban, egészségben-betegségben, szegénységben-gazdagságban, örömben-bánatban, tavasztól télig. Emlékszem, pár napja megkérdezte a Babám, hogy akkor is szeretném e, hogy hanem tudna főzni. A válaszom igen tömör, ám lényegre törő volt: Baba, én akkor is szeretnélek, hiszen nekem nem konyhai gép kell, hanem Te kellesz, egy szép lány, aki szerethetek mindhalálig.

Így, félév után mit is mondhatnék… Hogy szeretem? Igen, nagyon szeretem Őt. Hiába a 176 km távolság, hiába a 19 nap híján 8 év korkülönbség. Én a Szerelmem mindennél jobban szeretem, és sohasem fogok lemondani Róla. Tudom, hogy néha gyerekes vagyok, és néha véletlenül megbántom Őt. De azt is tudni kell, hogy nekem Ő többet ér a világ minden kincsénél, a Párom értékével semmi se érhet fel, nekem ígérhetnének a világon bármit, én nekem csak Ő jelenti a boldogságot az Életben! 

Sokat sírok, bevallom. Azért, mert mindig szeretettel, imádattal, alázattal, tisztelettel, megbecsüléssel, fanatikus rajongással, és büszkeséggel gondolok az én szerelmemre. Lehet, hogy egyesek szemében nem Ő a legaranyosabb, és a legszebb lány, de azért szerintem pár emberke tanulhatna Tőle kitartatást, és szeretetet egyaránt. Lehet, hogy vannak nézeteltéréseink, de kérem szépen: melyik kapcsolatban nincsenek? A MI kapcsolatunk leginkább attól tér el minden más kapcsolattól, hogy hiába voltak nézeteltéréseik, problémáink, hiába próbáltak meg különböző negatív erők szétválasztani minket, hiába van a viszonylag nagy fizikai távolság. Kitartunk egymás mellett, nem mondunk le egymásról, jóban-rosszban szeretjük egymást, megértjük egymás problémáit, és csak azt várjuk el egymástól, ami a legfontosabb a világon, és a szerelemben: az őszinte szeretetet!

Én őszintén akár, mint egy kisgyerek, bízom benne, és tudom: Nekünk 2018-ban esküvőnk lesz, egymással fogunk élni, ha úgy alakul, lesz babánk is, meg fogjuk egymást érteni, nem lesz komoly problémánk, minden akadályt le fogunk győzni, tiszta szívvel szeretni fogjuk egymást, nem fogunk lemondani egymásról. 

Hogy mire fel ez a hatalmas optimizmus? Nos, én tegnap mondtam a Páromnak, hogy én kis lépésekben gondolkodok. Egy éve reménytelen karácsonyom volt, nem is ismertem Őt, csak reménykedtem, és tényleg azt kértem Karácsonykor: bár engem is tiszta szívvel, őszintén szeretne valaki. És, 2013. 05. 25-én teljesült. Én őszintén, tiszta szívvel bízok abban, hogy együtt fogom Vele leélni az éltem, nagyon boldogok leszünk, nem lesznek zavaró tényezők, és majd úgy fogunk vissza emlékezni az életünkre: a tökéletes társ mellett töltöttük el.

És hogy miért reménykedek én ennyire? Mert engem a remény, és a Párom éltet. Ha nekem nem lenne Ő a párom, a lelkitársam, a szerelmem, az Életem, én elvesznék. Ő ad az egész életnek értelmet, sőt. Ő jelenti nekem az életet. Hiába csak egy lány a világnak. Számomra Ő a világ, és az is marad, amíg élek… Ezt megígérhetem.

Zárszóként, és kívánom, bár ez szinte lehetetlen, hogy mindenkinek legyen ilyen harmonikus, szerelemben gazdag, törődő kapcsolata, és ne felejtsétek: nem az anyagiak jelentik az értéket, hanem az őszinte szerelem. Ha ez megvan, vannak csodák az életben, és érdemes élni!

Nekem elhihetitek…

11 ember látta | Ez 3 embernek tetszik. |Hozzászólások:

Alexa
Nos, hosszú volt de érdemes elolvasni nagyon szép történet és szép tőled, hogy ilyen sokáig kitartottál mellette érdekes hogy sok ember akar szét rombolni kapcsolatokat de szerencsére nagyon kevésnek megy nagyon sok boldogságot kívánok nektek és sok babát :9 köszönöm a történetet | Válasz: Köszönjük szépen Hát sajnos sok gonosz ember akart minket széthúzni, de én kitartok, illetve kitartunk, és nagyon szeretjük egymást és amíg élek, szeretem a Párom 

Barbi
kiwanok sok boldogságot kitartást nektek es nefedjetek az igaz szerelem sok mindent kibir enis tudnak meselni hat igen ami most is faj mer en azt tapasztaltam mindig a jo embereket weszi el az isten sors élet ne feledjetek!!!!!!! | Válasz: Köszönjük Szépen Mi kitartunk, nagyon szeretjük egymást Hát sajnos tudjuk, mert a Párom még mindig beteg 

Csabi
én is el olvastam nagyon szép történet legyetek boldogok | Válasz: Köszi szépen 

Dávid
rakj ki egy képet magatokrol meg nézném szivesen